7. ,,fejezet"

Oké...                                                         Mély levegő...                                                          És...

Sziasztok!

 Azt tudni kell rólam, hogy én imádok beszélni, (főként magamról) ám az utóbbi időben, az iskolaváltás óta nem nagyon szoktam. Régebben például videokkal szórakoztattam magam, és a volt osztálytársaimat, amikben elmondtam a napom, még akkor is, ha totál unalmas volt, és az ég adta büdös világon semmi nem történt. Azóta persze leszoktam erről a szokásomról, és most felcseréltem erre a nyilvános naplóra. Hű, hol is kezdjem... 

 A mai napom egyszerűen felbecsülhetetlenül, de fantasztikusan szar volt. Még a tegnapinál is szarabb! Nem. Nem hogy ennél sokkal rosszabbra, de még jóra is számítottam! Nem vicc! Reggel az volt az első gondolatom, (szívverés tempója az egekben, mint annak idején) hogy Kazuma biztosan kedvesen fog köszönni, hogy majd meg fog védeni a többi felhasználó készítőtől, de neeem... Természetesen nem így történt. Azóta változtak a dolgok, hála, ennek a fantasztikus Henrik gyereknek! Hálásan köszönöm!^^ Egyem a zuzátok...-_- Még egy fontos dolog, amit jó, ha tudtok: Régebben volt egy kis vitám a lányokkal, és egyedül Kazuma állt mellettem, és meg is védett. Ekkor még persze nem tetszett. Ugyan. Most kellett beleszerelmesednem a hülye fejébe, mikor is nem hogy véd, hanem ő szekál a legjobban!!! A mai nap folyamán több százszor hallottam a ,,gúnynevem" a szájából, ami régen még viccesnek indult. Pista. Ma folyamatosan a nevetség tárgyává tett, hogy fogjam be a szám, meg elült mellőlem órán, (alapjáraton mellettem ül) hogy imádom a jó, parasztos kaját, (ami igaz is, de azért ezt nem kéne így kihangsúlyozni) és még csak megszólalni sem hagyott! Már majdnem bőgtem. Konkrétan olyan szinten kirohanhatnékom volt óra közben, hogy már majdnem megkértem a tanárt, hogy hadd mehessek ki ,,WC"-re. De inkább nem szólaltam meg. Mert ha azt tettem volna, tuti abban a pillanatban kitört volna belőlem a sírás, így inkább görcsösen tartottam vissza a könnyeimet, és suli után... Az autóban... Rám jött. Szegény anya, nem győzte kideríteni, mi bajom van, így inkább csak a fülembe dugtam Linkin Park-Robot boy című mesterművét, és mélyeket lélegezve megnyugodtam. Anyának is csak annyit mondtam végül, hogy csak elkezdett piszkálni, és mivel eddig ilyen nem volt, nem esett túl kellemesen. A többiektől már megszoktam, de pont Kazuma... Felemelő érzés. 

 Mikor hazaértem, ráírtam, hogy ne piszkáljon, mert ez elég rosszul esik, és eddig tök jó fej volt velem. Még nem látta, ennek megfelelően nem is válaszolt. Izgulok. Remélem, holnap nem fogja bevetni, mint újabb basztatást. Mellesleg azzal szívatják, hogy együtt vagyunk, és ezt röhögve tagadja. Nem is a tagadással van a gond. De hogy ezt úgy teszi, mint a világ leggusztustalanabb, legcikibb dolga lenne, hogy valaki, pontosabban ő, velem jár. Áldásomat a lányokra is, tényleg. Utálom az itteni fajtársaimat. UTÁLOM!

 Úgyhogy most itt ülök a szobámban, írok, és közben Linkin Parkot hallgatok. Ezzel szoktam kiadni magamból, amit kell. Ne is haragudjatok rám a hisztis bejegyzéseim miatt, de ez nekem felemelő érzés. A napom fénypontja, úgy, mint tegnap volt a LP új száma.

Itt van az új szám, a Robot boy-t, pedig oldalt megtalálhatjátok. Hangulatomhoz illik, az tuti.

Képeket most nem rakok fel, mert nincs kedvem. Bocsássatok meg.

Oreo! Miharu